-01. Halloween-

-Október 31. 1953. London-

Harold

" Halloween. Utálom... Nem szeretnék több szörnyűséget átélni, mint az első alkalomkor, elég volt az nekem... Ohh, tényleg. Kb. már 1 éve rabságban vagyok a saját "házunk" padlásán. Takaros kis padlásszoba van itt, mindenféle ellátási eszközökkel, jó mi? Talán ez a legbiztonságosabb hely az egész házban. " - gondolatomat egy különösen kellemes dallam szakította félbe ami a csengőtől származott. "Úristen! Ki lehet az?" - kigabalyodtam a szakadt lepedőkből és a padlás kis ablakán néztem le a bejárati ajtóra. Egy igen csinos, velem egykorú vagy fiatalabb lány áll az ajtóban gőzölgő pitét tartva a kezében. Gyomrom megmordult a pite gondolatára, s az összes nyál összefutott a számban. Hm.

-Mit csináljak? - kértem engedélyt, hogy fogadjam a vendéget. Vártam egy darabig amikor "meglöktek" vagy megsuhintottak, hogy mehetek. Gyorsan összeszedtem magam és pillanatokon bellül lent voltam a lánynál.

-Szia! Harold vagyok, miben segíthetek? - kérdezem illedelmesen és bevetem a legédesebb mosolyom -mivel nincs nagyon kedvem és hangulatom jó pofizni-, amin ő is elmosolyodik.

-Szia! Jessica vagyok az új szomszéd lány. Csak hoztam neked egy kis pitét. Remélem ízleni fog. - mosolya egyre szélesedik, amint meglátta szemeimben az éhséget. Megérintették a vállam. Kezdődik... "Hívd be, ne legyél illedelmetlen!" a hideg is végigfutott a hátamon és látszott, hogy megborzongtam. Észrevette, de nem kérdezett semmit.

-Kerülj beljebb! - feleltem mielőtt még nagyobb baj is történhetne. Félreálltam az ajtóból, besétált és a napaliba kísértem, hogy helyet foglaljon. Kimentem a konyhába kistányérokért és kis villáért, visszasiettem hozzá, mert nem szerettem volna egyedül hagyni, és hogy túlságosan is szétnézzen a már eléggé poros házban...

-Szóval, Jessica... Miért választottátok ezt a helyet? És miért pont mellém költöztetek? - faggattam egy kicsit tovább, mert kezdett idegesítő lenni a csend, gyanúsan idegesítő.

-A szüleimnek elege lett a nagyvárosi életből ezért választottuk London-t... Tudom ez is egy elég forgalmas hely, de a házunk legalább a kertvárosban van, az a lényeg... És, te kiskorod óta itt élsz? - teljes kíváncsisággal a hangjában várta válaszom. "Istenem add, hogy csak azt ne kérdezze meg!" - imádkozok magamban. -, Éééés, még ha szabad kérdeznem. A szüleid? - tette fel azt a kérdést amire soha nem válaszolnék és még nem is említeném. SOHA. Féltem válaszolni, de mégis kaptam egy kis "utólökést" hogy belekezdjek:

-Értem. Igen, kiskorom óta itt élek, de nem itt születtem hanem Chesire-ben, annak pontos okát nem tudom, hogy miért költöztünk el. Szeretem London-t. A szüleim... Meghaltak. - emeltem ki a 'meghaltak' szócskát, s szerintem értelmezte hanglejtésemen, hogy éreztetek vele egy faja segítségkérést. Ő lehet az utolsó reményem. - pontosan ekkor, mikor ezt elmondtam magamnak megreccsen az emelet padlója, s apró lábdobogásokat lehet hallani. Megijedtem.

-Ez mi volt? - kérdezte ő is oly épp ijedten, mint én, de én jobban féltem mert tudtam, hogy mi lehet az.

-Öhm... Szerintem a fekete macskám volt az. - füllentettem egy nagyot, mivel nem szerettem volna a szívbajt hozni rá. Gyorsan az ételre néztem, ami tovább csábított magával és többé nem foglalkoztam az emelettel, így minden figyelmem a még mindig gőzölgő istenséges élelemre irányítottam. Benyálaztam az ajkaim.

-Kóstold meg! Nem fogsz csalódni. - nevetett édesen és vidáman csilingelő hangján Jessica. Bólintok és nekiálltam befalni két tányérral, amivel jól megtömtem a még pár perce üres hasamat.

-Hmm. Köszönöm szépen, ez nagyon finom volt! Te csináltad? - dőlök hátra a karosszékben.

-Örülök, hogy ízlett - nevetett fel -, igen én csináltam.

-Elég jó vagy. - feleltem szűkszavúan.

-Köszönöm, de hogy-hogy csak 'elég jó' ? Mit tudsz te erről? A férfiak inkább a kemény munkához értenek.

-Szóval mert pék vagyok ezért nem tartasz férfinak?

-Ohh, nem tudtam. - csukta le a szemeit szégyenében.

-'Semmi. A nők meg a kézimunkához értenek. - kacsintok rá pimaszul.

-Jaj, te... - rázza meg a fejét, de elneveti magát.

-Igen én - nevetek -, te nem vagy olyan mint a többi lány. Szemérmetlen vagy.

-Szemérmetlen? Ezt meg honnan veszed? - döbben le.

-Más nőnemű az előbbi kijelentésemen megpofozott volna, hogy miért vagyok ilyen nyílt szexuális témával kapcsolatban. - élesen felnevetek. Látom 'kicsit' zavarba ejtettem.

-Öhm. Felőlem. - hangja elárulta, hogy megdöbbent rajtam, de hát ez vagyok én. Ránéztem a faliórára. "Ideje távozni." suhant el mellettem.

-Figyelj, sajnálom, hogy megszakítom e csodás pillanatot, amit mi ketten töltöttünk együtt, de dolgom van. Sajnálom. Örülök, hogy megismertelek! - állok fel, odasétálok hozzá majd jó szorosan megölelem, mintha az életem múlna rajta... "Az életem is múlik rajta" - suttogom alig hallhatóan, majd elválok tőle és kikísérem az ajtóig. Intek egy utolsót neki, majd becsukom a nehéz fa ajtót.

- Elment. - sóhajtok fájdalmasan. Megcsendül a fülsüketítő vihogás, ami az agyamra megy. 

"Kezdődik! Már alig bírtam kivárni, hogy újra játszhassak veled! Hiányoztam?" vihogva kérdezi.

-El sem tudnád képzelni, hogy mennyire... -szorítottam össze az állkapcsom. Felbaktattam a padlásomra, levedlettem a ruhát, hogy el ne szakadjon, mint a többi, majd szó szerint az ágyhoz szorítottam magam és vártam a borzalmat. Vártam, hogy megőrjítsen és sokkot okozzon nekem. Hagytam, hogy kínozzon...

Hamarosan folytatjuk...

-00. Prologue-

Helló bébik!
Itt lenne a prológus :) Egy kis bevezető a történetbe. A fejezetek hetente/kéthetente jönnek, ahogy az időm engedi. Kb. 20-15 fejezetesre tervezem és nem fordítás, az-az ez saját történet.
Elég durva jelenetek is előfordulhatnak/fordulnak, majd benne, úgyhogy ezt gyenge idegzetűeknek nem ajánlanám.
Remélem, hogy ez a történet tetszeni fog nektek :) Igaz az elején még unalmas, meg minden, de majdcsak belejövök. Imádom a horrort és most az elmém sötétebb zugából, (amit hál isten nem fed pókháló :DD) merítettem egy kis brutalitást. Előre elnézést kérek, majd az erőszakosabb/idegtépőbb jelenetekért.
A főszereplő Harry Styles. Elloptam őt a többiektől egy kis időre, de még számomra is rejtély, hogy a többi fiú is szerepel-e, majd a későbbiekben.
Azt hiszem tovább nem is fecsegek, inkább írom tovább soraimat :D

Iratkozzatok fel, pipáljatok, kommenteljetek.
Jó olvasást és rettegést!

Üdv: Hesy xx

-Szeptember 17. 1952. London-

Harold

-Jó napot kisasszony! Hogy tetszik lenni? Csodálatosan néz ki! -kérdezem örömtől ittasan a szomszédunkban élő középkorú hölgyet, akit Annabella-nak hívnak. Elmosolyodik és éppen akkor hagyta abba a kiskertjének rendezését. Megfog egy rózsát és felém nyújtja.

-Jó napot fiatalember! Köszönöm, én jól vagyok, és maga? Tessék, ezt vigye az édesanyjának! -adta a kezembe a gyönyörű vörös rózsát.

-Megvagyok. Köszönöm. -biccentek a fejemmel és sietek tovább vidáman a házunkhoz. Mint most, ez a nap is jól telik számomra, hiszen egész végig mosolyogtam, pozitív és segítőkész voltam.

"Mennyi lehet az idő?" -nézek a karórámra, ami késő délután négyet mutat. Sietősebbre veszem a lépteimet és, mikor a vaskapuhoz érek, azt nagy nehezen kinyitom és, hogy bebizonyítsam tényleg hazaértem nyikorgó hanggal jelzi azt.

Összesen tizenkét óra távollét után, jól esik haza jönni a munkából. Megnyugtató, ha az ember biztonságban érzi magát és lepihenhet egy kicsit.

Péknek lenni nem könnyű. Szeretem csinálni, szívesen csinálom, de fárasztó minden nap késő délután hazaesni hulla fáradtan, és utána még otthon is dolgoznia kell, aztán este kilenc órakor esik bele az ágyba, majd kellhet hajnali fél háromkor. A jobb része az, hogy kapod a pozitív visszajelzéseket a többi embertől, és ez jól esik, mert elismerik a munkád... Talán ezért jövök haza mindig vidáman.

E gondolatok kavarogtak fejemben, miközben nyitottam ki a bejárati ajtót, s beléptem volna annak küszöbén. Elkiáltom magam szokás szerint:

-Helló! Anyám! apám! megjöttem! Van egy jó hírem számotokra! -kiáltom a levegőbe, de hiába. Semmi válasz. "Mi történhetett?" -aggodalmaskodom. Lerakom az ajtó mellé a táskámat, majd a kabátom és a kalapom is. Elindulok a konyha felé, mikor beérek az asztal szokás szerint dugig van étellel. "Ez eddig oké." Továbbindulok a nappali felé, életjelet keresve. Belépek a kicsi és tiszta helységbe. Apámnak hűlt helye-nyoma úgy, mint anyámnak. A kis dohányzó asztalon ott gőzölög a kávéja, mellette pedig a kedvenc könyve a VESZTETT ILLÚZIÓK Charles Gati-tól.

Felmegyek a csigalépcsőn az emeletre, majd magatehetetlenül állok a folyosón.

Felsóhajtok, s benyitok minden egyes szobába, de semmi, egyszerűen semmi.

Úgy döntök egy kissé reszketve, hogy lemegyek az alaksorba. Higgyétek el nem szívesen teszem, de a szüleimért mindent.

Lebandukolok a földszintre, majd ki a hátsó kertbe, s onnan a pincéből vezető folyosóra, amiből nyílik egy ajtó az alaksorba. Kezemet óvatosan helyezem a nyirkos kilincsre. Lélegzésem felgyorsul az adrenalin hatásától, de alig kapok levegőt a dohos légkőr miatt. Homlokomon verejtékcseppek csillognak, mikor lenyomtam a kilincset, s nyikorogva kitártam az ajtót.

Bal kezemmel megkerestem a villanykapcsolót és felkattintottam, hogy lássak is valamit, de bár ne tettem volna.

A látvány mi elém tárult borzasztó volt. Vér mindenütt: a falakon, a mennyezeten, a talajon és az ajtón is. Szerencsésen a kezem is olyan lett, de ez nem érdekelt, csak egy feltételezésem volt: "Ez a szüleim vére." -folyik le egy könnycsepp az arcomon, majd követi a többi, s összerogytam.

-Nem! Nem, nem és nem! ez nem történhetett meg! - ordítom fájdalmamban és ökölből elkezdem ütni a földet, így szétfröcskölve a tócsában álló vért.

Aztán hallom, hogy valami vagy valaki hörög, s ajtócsapódás, majd sötétség.

"Nekem annyi."-és ez volt az utolsó gondolatom, majd vége szakadt mindennek...